Eljön az az éjjel, melynek
minden csillaga szívig ég el.
Föllázadt szeretők szaladnak
lobogó hajakkal, zenékkel.
Nótázva hozza mind a partig
görnyesztő, piros drágaságát.
Megtárul morogva a tenger
s kincseiket ők bedobálják.
- Győztél, eljöttünk szerelemmel,
ízedet visszahoztuk néked,
nosza fogadd bilincseinket,
kötözd le fájó szívverésed.
Nosza, fogadd hát koronánkat,
a harangot, sapkánkon a csörgőt,
egy zacskó lisztünk s egy marék
elbúsult, ragaszkodó szöllőt.
Fogadd most - tépett ágainkat,
vedd jólcsinált szerszámainkat,
fogadd seprőnket, tányérunkat,
de ágyunk helyett, nesze, magunkat.
S füstölgő, parazsas homlokkal
fiúk és lányok leguggolnak,
fölöttük reszketve ereszkednek
pártalanul nagy, teli holdak.
S a víz a sok vad ajándéktól
kijön értük, elönti őket,
hanem hiába zúg, - zúgása
erősbíti az éneklőket.
A lányok dalát: Tenger vagyunk,
keserű só vagytok ti bennünk, -
a fiúk dalát: Partok vagyunk,
keserű tenger vagytok bennünk.
S a víz habzó, kibomlott kontyán
ragyogó holtakat ringat csengve
és háborogván emlékezik
az elcsöndesült szerelemre.
__________________________________________________________
Zuhanok,
nem számít már milyen mélyre,
rég nem emlékszem már a fényre,
talán csak zuhanni akarok.
Álmodom,
vagy soha nem is voltam ébren?
Hazugnak tűnő fény az égben,
Holdam hiányolom.
Szívroham,
bevallom hiányzol éjjelente,
fuss - menekülj mint naplemente,
hisz utánam csak egy szív rohan.
Tovább harcolok önmagamért,
nincs más út ha csupán önmagam ért.
__________________________________________________________
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés